25. rész Befejező rész

Szerencsére hamar sikerült rendezni a dolgokat és még költségbe sem vertük magunkat. Emily és Blair vitatkozva válogattak a sok koszorúslány ruha között, mire közös megegyezésként találtak egy viszonylag egyforma ruhát maguknak, ami mindkettőjüknek tetszett. Sokan gratuláltak a suliból, mindenki kedvesen fogadta a jó hírt. Imádom ezt az iskolát. Jobbat soha nem is találhattam volna.

-Szívem! Mindjárt itt a hintó. Gyere már! – kiabált Brian a földszintről

Totál nem voltam még készen, épp a fülbevalót tettem be, amit idegességemben el is ejtettem. Ma férjhez megyek. Nincs visszaút, ezzel a pacákkal kell leélnem az életem.

-Megyek már! Csak nem akarhatod te sem, hogy csúnya legyek ezen a gyönyörű napon! –kiabáltam vissza
-Ugyan már! Te így is gyönyörű vagy! Gyere már, mert elkésünk a saját esküvőnkről!

Kiléptem a szobából. Lassan lépkedtem a hosszú lépcsőn, mert a magassarkúban és a hosszú fátyolban biztos eltanyáznék, ha gyorsabban mennék. Brian a híres lépcsőfordulóban várt rám, ahol mindig történt valami. Mikor kiléptem az ajtón, nagyot koppant az állam. Egy csodálatos lovas kocsi állt az iskola előtt.

-Csak Ön után! –szólalt meg a hátam mögött Brian
-Ez nagyon tuti! Olyan, mint Hamupipőke története. Én is megtaláltam a hercegem és soha nem veszítem el többé. –mosolyodtam el
-Örülök, hogy így gondolod. Én is hasonlóképp érzek. Megtaláltam álmaim hercegnőjét.

Megérkeztünk a tengerpartra. Minden olyan szép volt. Tele virággal, szívecskékkel, fehér organzával, mely gyöngyként csillant meg a napfényben. Hatalmas fehér székek és mindegyiken egy számunkra kedves ember ült. A pap egy rózsalugas alatt várt minket. A nap hétágra sütött, a tenger csendesen morajlott. Minden kiváló volt, az alkalomhoz illő. A lányok csodálták a ruhámat, a pasik Briant irigyelve próbáltak dicséretet nyilvánítani. A szokásos templomi bevonuló szólt, miközben a homokban lépdeltünk. Aztán a szokásos szertartás következett. Végre elérkeztünk a kérdezős részhez…

-Izabella Greens! Akarod-e hites férjedül Brian Settingerst, jóban, rosszban, egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben vele leszel?
-Igen! –mosolyodtam Brianra
Brian Settingers! Akarod-e hites feleségedül Izabella Greenst, jóban, rosszban, egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben vele leszel?
-Igen! –hatrározott választ adott
-Hát akkor rám ruházott hatalmamnál fogva férjjé és feleséggé nyilvánítalak benneteket! Megcsókolhatod a menyasszonyt!

A következő csók volt álmaim csókja. Olyan robbanó volt, mint a legnagyobb bombarobbanás. Szebb volt, mint a csillagok az égen és édesebb, mint ezernyi méz.

Hát itt érne véget az én kalandos életem. Most már minden másképp lesz. Egy gyönyörű, hosszú, boldogságban gazdag életet fogok élni. Sok gyerekkel és egy csodálatos férjjel az oldalamon.

24. rész

Szinte nem hitt a szemének, amikor meglátott. Újra ott voltam mellette, a szerelmem és bátorságom legyőzte a legsötétebb gonoszságokat és a halált.
Meséltem volna neki szívesen a fent történtekről, de kötött a titoktartás. De tereltem is a szót a megtörténtekről és inkább felmentünk a lakosztályba. Nem akartam a múlton rágódni, mégis bántott egy két dolog. Inkább elhallgattam. Gyengéden megfogta a vállam, végigsimította puha kezét az arcomon és megcsókolt. Éreztem, hogy reszkető félelemmel ér hozzám, rettegett, hogy megint elveszíthet. Most már biztosra tudom, hogy ugyan úgy szeret, ahogyan én őt.

-Nem akarlak újra elveszíteni! –gügyögte bénán- Sajnálom, hogy nem szóltam erről, ezért akartalak távol tartani magamtól. Csak olyan makacs voltál. De most már minden rendben lesz. Nem állhat közénk semmi sem. –szavai olyan hihetőek voltak, de tudtam, hogy úgyis lesz valami
-Itt vagyok, látod, hogy semmi sem állhatott közénk, a szerelmünk olyan erős, hogy mindent kibír! Ne reszkess, kérlek, minden rendben van, már elmúlt a vész! –nyugtattam
-De ezt meg kell beszélnünk! Nem élhetek a bűntudattal.
-Én már nem akarok beszélni! –ezzel megfogtam és megcsókoltam

Csókja olyan édes volt, mint a méz. Eltolt magától. Nem akart élni a lehetőséggel. Vagy nem tudott.

-Figyelj Izabella! Sokat gondolkodtam a döntésemen, nem szeretném ezt így folytatni… - félbeszakítottam, mert éreztem, hogy szakítani akar, nem hagyhatom
-Ne! Nem akarok szakítani! Én szeretlek és nem ártasz nekem, csak azzal, ha elhagysz!
-Végig mondhatnám? Csak annyit szerettem volna kérdezni, hogy hozzám jössz feleségül? –zsebéből előhúzott egy kis dobozkát, kinyitotta, egy gyönyörű gyémántgyűrű virított benne
-Úr Isten Brian! Persze! Igen! Ezer örömmel! Nagyon szeretlek! Ez gyönyörű! –legszívesebben sikítottam volna az örömtől

Megkérte a kezem, én pedig igent mondtam, végül jóra fordult minden, mint a mesékben.
Esküvőnket hamar le akartuk rendezni, mielőtt még bármi is történhetne. Nem akartam nagy rendezvényt, nagy felhajtást, egy tengerparti kis szertartás pont belefér a keretekbe. Mint amiről mindig is álmodtam. Kiválasztottam a megfelelő ruhát, fátylat, kesztyűt, ékszereket, diadémot és cipőt. Mint egy tündérmese. Egy álom, melyből, ha felébredek, visszahullok a földre és nagyot koppanok, szép ameddig tart, de fájdalmas véget ér. Nem baj, ameddig van, addig élvezzük ki minden cseppjét. Csak annyit tudok, hogy őrülten szeretem és ő is annyira szeret, amennyire én őt. Ott álltam a tükör előtt és azon bőgtem, hogy végre valóra válik az álmom. Felhívtam a két legjobb barátnőmet, Emilyt és Blairt. Persze sikítozva fogadták a jó hírt és azonnal gépre szálltak, hogy ideérjenek a nagy napra és előtte még meg tudjunk beszélni mindent. Nagyon szeretem őket, családom helyett is családom voltak, testvérek helyett is testvérek voltak. Nem tudnék nekik hazudni sohasem. Brian is nagyon boldognak látszott, most először életében. Az esküvő egy olyan dolog, melyet először és utoljára csinál az ember, legalább is általában. Lehet, hogy csak egy papír, ami összeköt benneteket, de a szertartás és a sok élmény, nászút, lagzi felejthetetlen élmény lesz. Igaz, még csak 18 vagyok, de már megvan az életről a képem, és képes vagyok befogadni bármit. Legyen az egy gyerek, vagy összeköltözés. Alig vártam a nagy napot. Az elkövetkezendő napokban úgy sürögtem-forogtam, mint még soha. Rendezni a tortát, a sátrat, a zenészeket, a vőfélyt, meghívók, zenelisták, papok, anyakönyvvezető és még rengeteg miegymás, melyet el kellett intézni, hogy a dolgok zökkenőmentesen haladhassanak. Csak meg ne gondolja addig magát…

23. rész

Sokszor körbejártam, nézegettem, nem voltam benne biztos, hogy ez én lennék. Ez a lány gyönyörű volt. A halál egy apró foltja sem látszott meg rajta. Olyan volt, mintha csak aludna. Nem lehetek én…

Brian visszakérdezett, hogy miért nem teszem a dolgom és szállok vissza a testembe. Nem látott engem, csak a levegőbe beszélt. Az alvó „csipkerózsika” felé hajolt, lecsordult egy könnycsepp az arcán és rózsás ajkaira egy csókot nyomott. Persze ezt nem bírtam végignézni, ezért egy gondolkodás nélkül visszaszálltam abba a testbe, amit elém tett. Ez csak én lehetek. Ajkai reszkettek, Gyönyörű szemeiben visszatükröződött hófehér arcom.
Nem tudtam, hogy sikerült-e az attrakcióm, felültem. Valószínű, hogy igen, mert Brian arca mosolyra húzódott. Nem volt már olyan keserves, mint félórával ezelőtt. De én nem éreztem úgy, hogy teljes mértékben én lennék. Felálltam és megnéztem magam a tükörben. Haloványan, de én voltam az. Csak egy reményem lehet még, ha felmegyek az angyalhoz teljes életméretben és megkérdezem, hogy mit tegyek.
Elbúcsúztam Briantól és útnak indultam. Nehezebb volt, mint hittem. Egy ekkora súlyt cipelni magamon, eléggé fárasztó, főleg, hogy repül az ember. Nagy nehezen feljutottam. Megkerestem azt az angyalt és számon kértem tőle a dolgokat. Végre jött valami értelmesebb szerzet is és felvilágosított róla, hogy mi is történik most velem. Egy átmeneti állapotba kerültem, mely az élet és halál között van.

-De mégis mi a teendőm, hogy felszabadulhassak? Mit tegyek, hogy újra élhessek? –reménykedtem
-Engedélyt kell kérned, hogy folytathasd az életed a halandók között. Összehívom a tanácsot, és döntünk a sorsodról. Viszont, ha úgy döntünk, meg kell halnod, 3 napot kapsz, hogy lezárhasd minden ügyed, elbúcsúzhass mindenkitől és vissza gyere. Ha nem teljesíted, nem ide fentre, hanem lentre kell távoznod. –ahogy ezeket a szavakat mondta, visszhangként szálldosott a fülemben a pokol szó
-Értem. És addig én mit csináljak? Hova menjek?
-Szuper lakosztályt biztosítunk a számodra, étellel és itallal…
-Hálásan köszönök mindent! Remélem, minél hamarabb tudnak dönteni a sorsomról. –meghajoltam az apostol előtt, mint valami nagyságos uralkodó előtt.

Rengeteg idő eltelt, ameddig döntöttek, már kezdett élettelen testem színteledni, foltosodni, mállani. Rettegtem attól, hogy még pár nap és nem lesz test, amiben élhetnék. Persze abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán élhetek még a világban. Megérkezett a döntés. Lehívtak valami furcsa helyre. Mindenki nagy köpenyt viselt és hosszú szakálluk őszesen fénylett a gyertyák fényében. Kedves társaságnak tűnt, vajon a döntésük is ilyen kedves lesz? Beálltam a kör közepébe és vártam a választ. A főapostol előlépett és egy hosszú papírtekercset görgetett felém. Remélem, nem fogja mindet elolvasni, mert ha meg is menekülök, olyan hosszú ideig tartana, hogy biztosan meghalnék.

-Én, Első Agusztin Apostol, felhatalmazom Izabella Greenst, hogy a továbbiakban is éljen a halandók között, bölcs és bátor tettei miatt döntöttünk így, megérdemli, hogy maradhasson még. –olvasta a tekercsről. Azt hittem hosszabb lesz. Megkegyelmeztek. Visszatérhetek rendes életembe.

Az örömhír hallatán a főpápa nyakába ugrottam. Adott egy fiolát, melyben valami varázslötty van, amitől visszanyerem régi énem. Gyorsan meghúztam a kis üvegcsét, esküt tettem és elbúcsúztam mindenkitől. Megnyílt a felhő alattam és lépcsőbe rendeződve adta meg a helyes utat. Szebbnek éreztem magam, mint valaha.
Mikor megláttam Briant, rohanva siettem, hogy minél hamarabb elérjem. Ő is jött felém, s végre újra érinthettük egymást. Szenvedélyesebben, úgy, mint még soha…

22. rész

Minden olyan nyugodt volt. Régi emlékeimen rágódtam, azon, amikor először találkoztam Briannal a sulinkban, azon, amikor először csókolt meg. Minden olyan szép és jó volt. Kimérten lépkedtem a felhők között, mint egy dicsőséges királynő, aki épp a vörös szőnyegen megy a palotája felé. Nem bántam meg tetteimet, mint általában, inkább büszke voltam magamra. Bár nem voltam benne biztos, hogy jót tettem ezzel mindenkinek, félek, Brian is meg akar majd halni miattam. Jaj, ne már! Akkor tiszta Rómeó és Júlia lenne az egész. Végül odaértem a kapuhoz. Gyönyörű, óriási, arany kapu volt, kacskaringós mintákkal. Egy angyal állt a másik oldalon, egy hatalmas kulccsal a kezében, biztos Ő őrzi a mennyország kapuját. Nem akart beengedni. Abba az irányba kezdett mutogatni, amerről jöttem. Nem tudtam, mit tegyek. Most menjek vissza? Vagy egyáltalán mit akar ezzel mondani? Nem a mennybe, hanem a pokolba való vagyok? Közelebb léptem a kapuhoz és elkezdtem rángatni. Hamar túl akartam lenni ezen az egészen és végső megnyugvást akartam szerezni. Az angyal eldobta a kulcsot, megragadta a kezemet és valami hatalmas ereje lehet, mert egy kis mozdulattal elrepített messze az ajtótól. Ebből vettem az adást, hogy nem itt van a helyem, elindultam vissza, de a végtelen égben nehéz tájékozódni. Hosszú köröket róttam le, de mindig ugyan oda vezetett vissza. Nagyon elfáradtam. Az ég rózsásodni kezdett. A nap lenyugvóban, én pedig még mindig nem jutottam sehová. Remélem ez csak egy álom, és amikor felébredek, minden rendben lesz. Brian megmenekül, nekem is kegyelmet adnak és visszakerülünk a rendes kerékvágásba. Agyalásom közben valami csörögni kezdett. Telefont is hozhatok a mennyekbe? Blair volt az. Már rég nem beszéltem vele, biztos kíváncsi, mi történt velem az óta. Felvettem.

-Szia Bell! Már olyan rég beszéltünk! Hogy vagy? Nagyon hiányzol. Annyi mesélni valóm van! Alig várom, hogy vissza gyere látogatóba hozzánk. Szívesen várunk, bármikor eljöhetsz!!
-Szia! Blair, velem is sok minden történt, lehet, hogy nem lesz többé alkalmam elmenni hozzátok, mindjárt elmesélem, mi is történt.
-Bell! Itt vagy? Nem hallani semmit! Lehet, hogy rossz a térerőd, menj valahová, ahol jobban lehet fogni az adást! Majd hívj!
-Blair várj! Ne tedd le! –már késő volt, kinyomta

De várjunk csak! Ha itt van a telefonom, tudok írni sms-t, ha már beszélni nem hallanak… Amúgy is abszurd, hogy csak úgy beszélni tudok bárkivel is itt, halálom után… Inkább írok.
Vajon ki volt az első, akinek írtam? Brian!

Szerelmem! Jól vagyok, itt vagyok a fellegvilágban, az angyal, aki a kaput őrzi, nem engedett be, így még mindig körbe-körbe járkálok, lassan besötétedik, és nem tudom, mit tegyek. Remélem, Te jól vagy és nincs semmi bajod, elengedtek azok a szemetek és remélem, nem akarsz utánam jönni! Ígérem, visszatérek, nagyon imádlak és soha nem foglak elfeledni. Te se felejts el! Csók: Bell

Már csak azt remélem, hogy elolvassa és minden rendben lesz. Megpróbáltam lejutni a felleg világból a valóságba. Biztosan sikerülni fog, hiszen most szellem vagyok, nyugvásra nem térhetek, ameddig nem látom Briant épségben és egészségben. Remélem nem lát majd meg senki…
A felhőkből lépcső keletkezett a lábam alatt, mely pontosan az iskola udvarába vezetett. Olvastam már erről. Ha a szellem megtalálja testét és visszaszáll belé, akkor annak megkegyelmeznek és tovább élheti életét. Ez mind szép, de mi van, ha nem igaz belőle semmi? Lényegtelen, akkor is érdemes megpróbálni. Suhanva szálltam át a falakon, hogy megtalálhassam élettelen testem, de sehol nem volt. Megnéztem a katakombákat, a szobámat, Brian szobáját, de se itt, se ott nem találtam.
Bementem Brian szobájába és megfogtam egy tollat és egy papírt. Írni kezdtem. Brian rögvest reagált és megmutatta, hova rejtették testemet a bizottság elől. Egy törékeny, hófehér, hosszú barna hajú holttestet láttam magam előtt. Arca nyugodt és békés volt, látszott rajta, hogy nem fél a haláltól. Már csak az a kérdés, hogy ez én lennék?

21. rész

Engedelmeskedtem akaratának, hiszen úgy sem tudtam volna elmenekülni, kész voltam meghalni miatta. Felfektetett a hosszú, rideg asztalra. Lecsatolta a kezem, lábam. Szörnyeteg fejével felém hajolt, elfordítottam a fejem, mikor hirtelen minden eltűnt. Az asztal, a sövény, Brian, a fáklyák, a kínzóeszközök. Ott feküdtem a földön és néztem magam elé. Fehér ruhában voltam és a nap fénye édesen világított meg. Ez a Mennyország lenne? Minden olyan fényes. Felkeltem és körbenéztem. Sajnos még a kegyetlen valóságban voltam, csak másnap. Felmentem a szobámba és levetettem azt a furcsa göncöt magamról. Választottam gyorsan valami hétköznapit és elrohantam megkeresni Briant. Nem találtam sehol sem. Még az igazgatót is felkerestem, hogy nem tudja-e hol lehet. Nem jött biztató válasz. Így ment ez egy héten keresztül. Özvegy lettem? Hova lett? Mi lett vele? Mi történt azon az éjszakán? Nem vártam tovább. Elindultam felkutatni. Nem tűnhetett el csak úgy! Hajthatatlanul jártam az utcákat, városokat, erdőket, de még mindig semmi. Kezdtem elveszteni a reményt, hogy valaha is látom. Visszamentem az iskolába. Zokogva fordultam az igazgatóhoz, hogy ha tud valamit, bármit, mondja el nekem.
Végre kiderült a szörnyű igazság.

-Tudod amibe te belecsöppentél, az egy férfivá avatási ceremónia volt. Képtelen volt megtenni azt, amit rá szabtak, ezért úgy döntöttek, nem láthat többé napvilágot. –könny keletkezett szemében
-Tessék? Megölték, mert képtelen volt megölni engem? Elvetette az életét az én életem miatt? Nem tudom elhinni! Ez nem lehetséges! –folyt patakokban a könnyem
-Még nem halt meg, de a folyamatos sötétség fogja megölni, ameddig nem öl meg téged. Az iskola börtönében van, lenn a föld mélyében.
-Köszönöm!  Azonnal rohanok. Segítenem kell neki! –el is rohantam egy szempillantás alatt

Sötét csigalépcső vezetett le. Néhol pókhálókba akadtam, máshol egy két denevér közeledett hozzám. Féltem, de az akaratom, hogy kiszabadítsam Briant, nagyobb volt. Végre leértem a folyosóhoz. Sejthettem volna, hogy a folyosó másik végén lesz az a kamra, melybe bezárták. Hirtelen a nyakamhoz kaptam. Eddig észre sem vettem, hogy egy hatalmas seb díszeleg rajta. Berohantam a sötétbe és megtaláltam Briant. Riadtan nézett, nem akarta, hogy bajom essék. Láncra volt verve, nem tudott mozdulni sem. Minden kivilágosodott, Brian azt mondta, hogy meneküljek, mert a bizottság meg fog öletni engem.

-Már mindent tudok. –legyintettem- Kész vagyok meghalni.
-Nem teheted. Nem halhatsz meg miattam! –ordított. Suhogó hangok hallatszódtak, olyan volt mint tegnap éjjel. Nem féltem. Nem volt értelme.
-Itt vagyok! –kiáltottam- Itt vagyok! Öljetek meg, de engedjétek szabadon Briant! –ismételtem

Hideg szellő suhintotta az arcom. Olyan halál körüli érzésem lett tőle. Lefeküdtem a padlóra és vártam. A szellő előjött, de sokkal intenzívebb volt, mint azelőtt és úgy éreztem, aludnom kell. Brian látta ezt a háttérből és mindvégig tiltakozott. Torkaszakadtából ordított, próbált kiszabadulni, de nem tudta megakadályozni az eseményt. Képes voltam meghalni érte. Hiszen a halál békés, már senki nem tehet semmit. Álmomban egy hosszú utat tettem meg, mire elértem a Mennyország kapuját.

20. rész

Már csak abban reménykedem, hogy ez alatt az egy hét alatt nem változik meg a véleménye velem szemben és együtt maradunk. Nem jó dolog, ha egy osztálytársába szeret bele az ember, mert hamar tönkremehet a kapcsolatuk. Nem tesz jót, ha minden nap, minden percben együtt vagytok. Brian is így szerette volna, de nem engedtem neki. Tudtam jól, hogy azt akarja elérni, hogy szakítsak vele. Legbelül szeret, de fél, hogy bántani fog vagy bajba kerülök miatta, ezért nem akarja, hogy járjak vele.

Persze másnap rögtön tettem kikötéseket. Az órán találkozhatunk, de nem ülhetünk egymás mellett. Az ebédlőben együtt kajálhatunk, de elkerüljük a kíváncsi szemeket. Nem nézzük mások véleményét, csak magunkra támaszkodunk. Nem lógunk egymás nyakán a szünetekben, és szabadidőnkben.
Persze erre is csak vigyorgásával válaszolt. Tudta, hogy így korrekt és csak így maradhatunk meg egymás mellett. Igyekezett is megszegni a szabályaimat, de sosem sikerült igazán. Mire odaért volna hozzám, már hűlt helyem találta a padban, az ebédlőben, a szobámban. Nem volt mérges, rájött, hogy tudom, mi is a terve.

-Végre megtaláltalak! –szólt a hang a hátam mögül. A szökőkútnál voltam.
-Már azt hittem, sosem jössz ide! –karoltam át
-Úgy vettem észre, egész nap előlem bujkáltál.
-Nem bujkáltam, csak a szabályokat tartattam be veled.
-Tudom, hogy tudod a tervemet, nem kell eltitkolnod. Tévedtem veled kapcsolatban. Egy olyan lány vagy, akit nem lehet csak úgy átvágni, mert úgy is kiderítesz mindent, egy olyan lány vagy, aki ha eltervez valamit, azt be is teljesíti. Ez mind nagyszerű, de ha mindig te irányítasz abban mi a jó?
-Kiskoromban hagytam, hogy mindig eldöntsék helyettem a dolgokat. A hamis szüleim… Persze ezt akkor még nem tudtam. Nem is érdekeltek a döntések, aztán az élet kemény lett velem. Kénytelen voltam kezembe venni az irányítást és így lett belőlem egy magabiztos és erős lány. Nem hiszem, hogy meg tudok majd változni, de igyekszem nem mindent elintézni. Csak tudod, szeretném, ha minden tökéletes lenne!
-Bocsáss meg, ezt nem tudtam. Sikerült megtalálni az igazi szüleidet? –nézett szomorúan
-Nem fogod elhinni, hogy hol találtam rá. Sajnos csak anyukám él, apám egy sárkánytámadás alkalmával itt hagyta az élőket. Azért ez a kedvenc helyem, mert itt találkoztam édesanyámmal először. Ő a suli mágusa. Talán ő volt az, aki a tudat alatt ide vezetett, rajtad keresztül.
-Az iskola mágusa? –esett le az álla- Sosem gondoltam volna, hogy van egy elveszett lánya.
-Nem elveszett, elrabolt! Újszülöttként vettek el tőle.

Átölelt és mélyen a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy mit gondolhat. Ő nem akar elhagyni, vigyázni fog rám. Aranybarna szemét megcsillantotta a lemenő nap fénye. Épp a labirintusban sétáltunk, amikor furcsa hangokat hallottam. Brian is hallotta, de nem akarta, hogy megijedjek.
Olyan volt, mintha valami mozgott, vagy kúszott volna. Hátra néztem és hirtelen nem láttam az út végét. Egy sövény volt az ezelőtt még átjáró helyén. Erősebben fogtam Brian karját. Sietett. Egyre gyorsabban léptetett. Szinte már szaladtunk. Sötét volt. A csillagok is feljöttek már az égre. Lépteket hallottam. Már azt hittem itt a vég, amikor megláttam Brian arcát. Szeme most vörös volt, vámpír fogaival vicsorított rám, olyan volt, mint egy vadállat. Már sírtam, nem bírom az ilyet idegekkel. Egyre hangosabbak voltak a léptek, Brian pedig már rángatott. Hirtelen megnyílt a sövényfüggöny és egy asztal volt a tér közepén. Olyan volt, mint egy kínzóhely. Rettegtem. Mi lehet az, ami ennyire megváltoztatta? Felnéztem az égre. Ja, hogy telihold van.

19. rész

Itt a kövi rész, remélem tetszik, tudom kicsit elhamarkodott lett, de azért nem olyan rossz... ;)

Felszaladtam a szobámba, vártam, hogy utánam jöjjön, de nem jött. Szerintem meg sem mozdult azóta, amióta elhagytam a lakosztályát. Szomorúan dőltem rá az ágyra. Úgy éreztem, megszakad a szívem. Nem tudott mondani semmit erre a szerelemre. Vagyis lehetetlen. Megint csak egy újabb reménytelen szerelem. Na, nem baj, majd ezt is kiheverem. Annyit csalódtam már, hogy jobb lenne, ha elmennék apácának, hiszen úgy sincs szerencsém a szerelemben.

Kis idő múlva zajt hallottam a folyosóról. Nyakig magamra húztam a takarót, aztán a fejem is betakartam. Nyílván való, hogy a takaró megvéd minden gonosz támadástól. Rövidest az ajtómon kopogtatott. Tökre meg voltam ijedve, nem akartam kinyitni. Mi van, ha egy szörny és, ha kinyitom, akkor bekap? Nem akarok meghalni. Most találtam meg az igazi édesanyám.
Aztán hirtelen benyitott. Nagyon féltem. Úgy bebugyoláltam magam a takaróba, hogy csoda, hogy levegőt kaptam egyáltalán.
Lerántotta rólam a takarót és megkérdezte: Nincs meleged? –vigyor ült az arcán

-Csak te vagy az? Halálra rémítettél! –ordítottam vele
-Bocsáss meg, csak tíz perccel ezelőtt nem tudtam meg se mukkanni, amikor közölted velem, hogy irántam érzett érzelmeid többek barátságnál. Fel kellett ezt dolgoznom ahhoz, hogy tudjak rá mit mondani. Meg amúgy is, olyan hamar elszaladtál. Még nem is ismersz engem és mégis szeretsz. Biztos vagy benne, hogy egy vámpírral akarsz kapcsolatot teremteni? Egy pillanat alatt megkeseredhet az életed mellettem. –nézett rám boci szemekkel. Most én nem tudtam mit mondani. Mondjam neki, hogy bármit megtennék érte? Elmélyültem a kérdésekben és a gyönyörű aranybarna szemében.
-Itt vagy még? –rázott meg
-Igen, csak elgondolkodtam, –lassan felálltam- És nem akarom, hogy a barátom legyél. –szemében a csalódottság látszott- Én sokkal többet akarok barátságnál.

Már nagyon közel voltunk egymáshoz. Éreztem, hogy szikrázott köztünk a levegő. Égető és vágykeltő érzést éreztem legbelül. Égetőbb volt, mint a parázs. Nem akartam, hogy megszűnjön ez az atmoszféra köztünk. Felemelte a kezét és megérintette az arcomat. Azonban megszűnt a távolság köztünk. Lassan érintette szám a száját. Azt mondták nekem kiskoromban, hogy ha az első csók robban, a többi csak jobb lehet annál. Igazuk volt. Ez a csók is robbant és szédítő érzés kerülgetett. Ajkai olyan puhák és selymesek voltak. Ellenállhatatlan egy szerelmes lány számára. Aztán eszembe jutott a rémálom és elrettentem tőle egy kicsit. Odajött hozzám és gyengéden átölelt.

-Én soha nem bántanálak! –suttogta a fülembe
-Ezt magam is jól tudom, de ez az álom nem hagy nyugodni, majd idővel elmúlik! –nyugtattam

Nem volt beszédes kedvében, helyette inkább ismét megcsókolt.
Nem tudom mi történhetett utána, mert reggel minden olyan volt, mintha álom lenne. Egy pillanatra tényleg elbizonytalanodtam, de amikor bejött Brian a szobámba, már biztos voltam benne, hogy valóság volt. Egy rózsát hozott nekem. Pont, mint álmomban. De nem izgatott. Jobban örültem a szerelmünknek. Megkérdeztem, hogy mikor fogjuk bejelenteni a kapcsolatunkat a rokonoknak, de erre nem jó választ kaptam. Persze én mindent rögtön eldicsekednék, de Brian szereti kivárni a dolgokat, mire megérnek és csak utána elmondani. Most is így lesz. Ha egy hetet kibír mellettem, bejelentjük, viszont ha nem leszünk meg egymás mellett, inkább barátok maradunk. Végre valaki, aki korrektül bánik velem. Magamhoz húztam és megcsókoltam.

18. rész

Most, hogy végre eljutottam egy ingyenes wi-fi helyre, elhoztam nektek a kövi részt! Lehet, hogy rövid, de most ennyire tellett tőlem... :/

Édesdeden aludtam és csodásabb álmaim voltak, mint eddig bármikor. Egy gyönyörű réten voltam, a virágok között szaladtam, beszívtam a friss levegőt, néztem a kék eget és a szebbnél szebb pillangókat, hallgattam a madárcsicsergést. Hirtelen rózsaszín felhők keletkeztek az égen, meg tudtam volna enni őket, annyira édesek és vattacukor szerűek voltak. Aztán megjelent Brian. Innen már érthető a rózsaszín felhő.
Egy rózsa volt a kezében és egyre közelebb jött hozzám. Én is felé tartottam, hogy hamarabb elérjük egymást. Végre odaért hozzám. Az illata olyan volt, mint a Coccolino öblítőnek és arca olyan selymes volt, mint a kisbaba popsija. Átnyújtotta a rózsát és szorosan átkarolt. Csodálatos érzés fogott el, ilyet még nem éreztem.
Aztán minden elsötétült. Hirtelen Brian arca félelmetes lett. Határozott mozdulattal eldöntött és megharapott a nyakamon.

Ekkor hirtelen felébredtem álmomból. Zihálva szedtem a levegőt, mert minden olyan szép volt és nem gondoltam volna, hogy rémálommá növi ki magát a végén. Nem akartam elaludni, nem is tudtam. Tényleg igaz lenne az állításom, tényleg igaz lenne, amit mondott, hogy csak bántana? Tényleg nem lehetünk együtt?

Nem hagyott a dolog, elmentem Brian lakosztályára. Az ajtó résnyire nyitva volt, vörös fény szűrődött ki a résen. Halkan bekopogtam és kicsit beljebb toltam az ajtót. Ekkorra már megszólalt, hogy nyugodtan mehetek.
Beléptem. Még soha nem láttam ekkora szobát és ilyen csodálatosat. Jó ízlése van annak, aki csinálta. Egy szállodában éreztem magam. Brian nem olyan öltözékben volt, mint ami a mai életben divat, sokkal inkább egy reneszánszi jelmezre emlékeztetett. Meg akartam kérdezni, hogy miért van ilyen maskarában, de megelőzött.

-Szia Izabella! Éreztem, hogy el fogsz jönni. Ez a szertarás ruhám. Hogy tetszik?
Köpni, nyelni nem tudtam, hiszen minden lépésemet megérzi. –Hello! Hát, izéé, furcsa egy kicsit. Igazából csak azért jöttem, mert kíváncsi vagyok egy-két dologra veled kapcsolatban. –válaszoltam nehezen
-Szóval akkor nem tetszik a ruhám. Mik lennének azok a dolgok? –tért a lényegre
-Háát, volt egy álmom, ami nagyon jól kezdődött, aztán hirtelen rémálommá változott és
-És mi közöm van nekem ehhez? –vágott a szavamba
-Pont most akartam elmondani, csak megszakítottál.
-Bocsánat! Csak nagyon kíváncsivá tettél. De folytasd!
-Tehát megjelentél te, az álmom kellős közepén és megtámadtál. Ti tényleg bántjátok az embereket? Öltök is?
-Azt hittem, ezt elmondta az ük-ük-ük nagyapám. Nem bántjuk az embereket, csak ha ők támadnak, de általában nem ismernek fel minket. Vérrel táplálkozunk, de nem emberi vért iszunk, az erdei állatok adnak nekünk élelmet. Arra vagy kíváncsi, hogy öltünk-e már embert? Én konkrétan öltem. Hármat is.
-Tessék? Egy gyilkosba szerettem bele? –csusszant ki a számon
-Hogy mondtad? –nyílt tágra a szeme- Te szerelmes vagy belém?
-Hát nem volt világos? Pedig a bál, meg amikor a szökőkútnál voltunk. Minden aprócska jel arra utalt, hogy minden porcikámmal szeretlek! –böktem ki
-Mit is mondjak erre. –bénáskodott
-Semmit! –vágtam a szavába és kimentem

17. rész

De valljuk be, nem tudtam elfelejtkezni róla. Ráadásul holnap Valentin Nap. Az év egyetlen napja, amit úgy gyűlölök, mint jelenleg a szüleimet, akik elhagytak.

Hamar túl akartam lenni ezen a napon, ezért nem mentem be órákra, sokkal inkább átaludtam az egészet. Úgy is ki akartam menni este a szökőkúthoz, most legalább energiám is lesz hozzá.
Különös. A szökőkút kéken világított, kék víz volt benne és kék fény terítette be a teret. Mikor hozzáértem fényesebben csillogott. Mindez arra késztetett, hogy beleálljak. Erre megszólalt az egyik bokor mögül valaki. Egy lány volt.

-Te mégis mi a fészkes fenét keresel a szökőkútban? -kérdezte
-Én? Őőőőőőő... Izééé.... Nem tudom!
-Értem! És ki vagy te? Nem nagyon láttalak eddig errefelé. -kérdezősködött tovább
-Hát most jöttem egy hete és új vagyok itt, Izabella Greens vagyok. Sajnálom, ha megzavartalak, már le is lépek!
-Értem, ó nem kell elmenned! Szeretnélek megismerni. Még be sem mutatkoztam. Én vagyok az iskola mágusa, Glinda.

Előlépett a bokorból és odajött hozzám. Gyönyörű ruhája volt és egy hatalmas varázspálcája. Kiléptem a vízből, mert valószínű ő tett vele valamit, hogy így nézett ki.

-Mit láttál a vízben?
-Mit láttam volna? Semmit. Csak beleléptem. 
-Semmi színt nem láttál benne? Esetleg valami különlegességet?
-Háát, igazából kéknek láttam és kéken csillogott. Csak nem akartam elmondani, nehogy bolondnak találj. 
-Ez remek! Nem hiszem el! Végre megtaláltalak! 
-Megtaláltál? Nem hiszem. Nekem van családom. Vagyis csak volt. 
-Te vagy a lányom, akit elvettek tőlem. Azok, akiket a szüleidnek hittél, elraboltak születésedkor és elvittek messzire téged. De most már nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem.
-Akkor azért mentek el. Mindig is hazudtak nekem. -törölgettem a szemem
-Sajnálom kicsim. Épp ideje volt megtudnod az igazat. Csoda, hogy nem esett bajod.
-És honnan tudod biztosra, hogy én vagyok a lányod? -kérdeztem kíváncsian
-Csak onnan, hogy csináltam egy varázslatot még régen. Egy olyan varázslatot, mely megmutat mindent és a szökőkútra is mágiát küldtem. Csak annak reagál úgy, mint most neked, aki rokonságban van velem és pont annyi idős vagy, amennyi a lányom lenne, szóval biztos vagyok benne, hogy te vagy az!
-Anya! -a nyakába ugrottam és erősen átöleltem

Nem törődtem a múltammal. Egy lezárt ügynek tekintettem. Ahogy volt, biztosan úgy kellett lennie. Nem hibáztatok senkit. Még is csak jó embert neveltek belőlem. 
Rengeteget beszéltem anyuval és hamar eltelt az éjszaka.
Bementünk a "csodaszobámba" és megmutattam neki minden új dolgot, amit kaptam. 
Anyu felhúzott szemöldökökkel nézte a bútorokat, éreztem, hogy valami nem tetszik neki benne.

-Ezeket a bútorokat ki hozta ide? -kérdezte
-Hát, Brian volt, az igazgató ük-ük-ük unokája. -habogtam hirtelen
-Hogy lehet, hogy még életben van az igazgató, ha ilyen idős? -jött ismét a kérdés
-Igazából fogalmam sincs... -titkoltam- Biztos szed valamit. -dőlt belőlem a hazugság
-Csak mert olyan furcsa érzésem támadt. Na hagylak pihenni kicsim, ezeket a dolgokat fel kell dolgozni, és  ehhez idő kell! Pihenj jól!
-Köszönöm anya! Te is! Jó éjszakát!
-Jó éjszakát Izabella!

16. rész

Végre "haza" érkeztem.
Már nem volt otthonom, csak ez az iskola. És itt sem szerettek sokan. Bár a rendezvény óta többen hozzám szólnak, mint azelőtt, de még mindig nem az igazi.

A suliban még senki nem tudott arról, hogy nincstelen lettem. Sírva szaladtam fel a lépcsőn és már megint kibe botlottam? Brianba. Kezdtem unni, hogy mindig a lépcsőn ütközünk össze, ez valami nagyon furcsa jelenség, mint maga az iskola is.
Gondoljatok csak bele! Amikor először találkoztam vele, elütött a sulink lépcsőfordulójában. Aztán amikor menekültem Alphonso miatt, akkor is átestem rajta a lépcsőn. Most meg ahogy rohanok a szobámba, megint csak nekiütköztem, szintén a lépcsőn.

-Miért sírsz? Mi történt San Diegoban? Miért jöttél vissza ilyen hamar? -ontotta a kérdéseit a sírós képembe
-Semmi gond. -hazudtam- Azért jöttem vissza hamarabb, mert semmi bajom és amúgy sem akarok sokat hiányozni. Még csak most jöttem. -törölgettem a szemem
-De akkor miért sírsz?
-Én? Én nem sírok! Csak belement a por a szemembe és megkönnyeztem.
-Rendben! Kicsit átrendezték a szobádat. Remélem tetszeni fog! -vigyorgott
-Akkor rohanok is megnézni! További szép napot!

Amilyen gyorsan csak tudtam, berohantam a szobámba és bezártam az ajtót. Az ágyam teljesen máshol volt, mint eddig. Pedig már készültem zokogva beleugrani az ágyba. Még jó, hogy nem tettem, mert egy hatalmas tükrösszekrény állt a helyén.
Arra nem számítottam, hogy új bútorokat is kapok.
Szóval beleugrottam az ágyba és sírtam egy sort.
Valaki kopogtatott.

-Ki az? -kérdeztem
-Csak én vagyok. Bemehetek? -kérdezte
-Egy pillanat és nyitom! -gyorsan letöröltem a könnyeket az arcomról, megigazítottam a sminkemet és kinyitottam az ajtót
-Na hogy tetszik?
-Nagyon szép és honnan tudtad, hogy ez a kedvenc színem?
-Megérzés volt.

Tudni illik, eddig fehér volt a fal, egy ágy, egy komód, egy íróasztal és egy kis ruhásszekrény volt a szobában. Most levendula színű a fal, az ágyam megmaradt, kaptam egy hatalmas tükrösszekrényt (a gardróbhoz tudom hasonlítani), éjjeliszekrény is volt az ágyam mellett, egy nagy íróasztalt volt az egyik ablak alatt, egy gyönyörű csillár volt az egyszerű lámpás helyett, gyönyörű almazöld sötétítőfüggöny díszítette az ablakokat és külön cipős szekrény is volt a cipőknek. Tökéletes álomszoba.

-És a legjobbját még nem tudod. Nézz be a szekrénybe! -mosolygott azzal a jellegzetes vigyorával és arcgödröcskéivel
-Miért? Kívülről is látszik, hogy hatalmas!

Azért hajtott a kíváncsiság, odamentem és kinyitottam. Nem hittem a szememnek. Szebbnél szebb ruhák az évszaknak megfelelően, tömérdek szépítési cucc a szekrény ajtaján elhelyezett szütyőkben.

-Hiszen ez csodálatos! -ugrottam a nyakába
-Örülök, hogy tetszik. Most már nem kell mindig lemenned a ruhaosztályra, begépeled az elképzelésed, kiválasztod a neked tetszőt, megadod a méretet és máris megtalálod a szekrényben a ruhát. Nincs több órás fárasztó ruhapróba és a nénike sem fájdítja a fejedet. -dicsekedett- A mi sulinkban mindenkinek ilyen van.
-Ó hát ez remek! -vágtam rá- Értem már, hogy miért olyan magányos szegény néni. -szomorodtam el- Jobb lesz, ha most elmész!

Kitessékeltem a szobából és csalódott fejet vágva ledobtam magam egy puffra. Hogy lehettem ekkora egy barom? Nem vettem észre, hogy mennyire érzéketlen tuskó. Mért nem találok már végre egy olyan személyt, aki viszont szeret, normális emberi éltet él és vannak érzelmei? Ez lenne a tökéletes pasi? Ja, bocs, olyan nincs is! Feladom a reménykedést és hagyom felejtőben. Au revoir! A viszont látásra!

15. rész

A levélben a következők álltak:

Édes Drágaságom!
Rossz hírt kell közölnünk veled. Belerokkantunk apáddal abba, hogy egész álló nap csak dolgozzunk. Nem bírtuk tovább, ezért eladtuk a házat és elmentünk messze innen, egy kis helyre, ahol minden olcsó és nem bánt minket a kutya sem.
Már nem kell nap, mint nap munkával töltenünk az időt, bőségesen meg lehet élni. Küldök egy kis pénzt is, hogy tudj boldogulni, nagyon sajnáljuk, hogy szó nélkül elhagytunk, de jobb neked abban az iskolában, ahol most tanulsz. Egy zárt intézményben, ahol nem bánthatnak. Ha majd sikerül levizsgáznod és felnőtté válsz, kézhez kapsz még egy levelet és tudni fogod, hol keress minket!

Könnyes szemmel olvastam a papírost. Miért hagytak el? Most már senkim sincs. Mihez kezdjek magammal? Hova menjek addig ameddig kiküldtek a suliból?
Emilyék odajöttek és megpróbáltak megvigasztalni.

-Majd alhatsz addig nálunk! -biztatott Blair
-Nálunk is elférsz! -vágta rá rögtön Emily is
-Köszönöm nektek! Nem is tudom, hogy mit kezdenék nélkületek! -mosolyogtam- De akkor is fel kell hívnom az iskolát, hogy holnap visszamegyek az iskolába és jöjjenek értem.
-Máris mész? Akkor egy pizsamapartit kell szervezni, hogy mindent megbeszélhessünk! -adta az ötletet Emily
-Ez szerintem is remek ötlet! És kinél lesz a parti?
-Hát természetesen nálunk! -gőgösködött Blair
-Akkor ezt is megbeszéltük csajok.

Megöleltük egymást és elindultunk Blairék háza felé. Hosszúnak tűnt az út, pedig csak tíz percet gyalogolhattunk. Útközben azok a szavak ütötték fel gondolataimat, amit a levélben olvastam. Csak azon járt az eszem, hogy miért tették ezt velem. És miért nem szóltak nekem. Ráadásul erre mindenki tudta és senki nem értesített.

Nagyon kedvesen fogadtak a szülők, mert tudták, hogy mi történt valójában.
Elmesélték, hogy amikor elmentem, már akkor nagy bajban voltak anyuék, csak sosem mondták nekem, hogy ne aggodalmaskodjak. Amikor elmentem, megpróbálták a lehető leghamarabb eladni a házat és egy olcsóbb vidékre költözni. Azért nem szóltak, hogy ne hagyjam ott az iskolát. Hiszen eszem ágában sem lett volna, mert ez volt minden álmom és ingyen a kezeim közé esett. Nem lettem volna képes otthagyni.
A következő kérdésem az volt, hogy hova költözhettek. A válasz az volt, hogy majd ha betöltöttem a tizennyolcat, akkor kapok a kezemhez egy levelet, amiben minden megvan. Addig ne is keressem őket. Tanuljam ki a szakmám és próbáljak meg boldogulni.

Minden esetre bizarr dolgok ezek. Már nem csak a suliban, de itt is bizarr dolgok történnek velem.
Megnyitottuk a szokásos chipsbulit és a ceremóniának megfelelően osztottuk szét a sós rágcsálnivalót. Aztán a pizsamaparti fénypontja, a kérdezz-felelek jött. Persze a legtöbb kérdés az felém szólt, hiszen mindent tudni akartak a sulival kapcsolatban.
Minden érdekes sztorit elmeséltem nekik, annyira örültem, hogy végre valakivel beszélhetek ezekről a dolgokról.
Utána ők is meséltek. Blair megkaparintotta a suli leghelyesebb csávóját, nem tudom hogy csinálta, de példát lehet venni róla. Emily is talált magának valakit, de nem mesélt róla bővebben. Hamar telt az idő. Inkább lefeküdtünk aludni, hogy másnap elrendezetten vissza tudjak menni az iskolába. Nehezen ment az alvás az izgatottság miatt, de sikerült elszunyókálnom.

Reggel finom illatokra ébredtünk. Tükörtojás sült szalonnával. Isteni eledel. Még jó, hogy gyorsan elpusztítottunk mindent, mert nem sokkal a reggeli után megszólalt a telefonom. Az igazgató volt az. Értesített, hogy elindult a gép és kb egy óra múlva meg is érkezik az állomásra.
Felszaladtam a fürdőbe, átöltöztem, megcsináltam a hajam és feltettem némi sminket, hogy normálisan nézzek ki. Kellett egy kis korrektort is használnom a karikák miatt. Nem hiába, már egészen megszoktam a puha ágyikót a suliban.

Nem szeretek búcsúzkodni, soha nem is szerettem, ezért egy nagy ölelést adtam mindenkinek, megköszöntem az ellátást és elindultam az állomás felé. Emily és Blair mosolyogva integettek az ajtóból.

14. rész

Már csak arra ébredtem másnap reggel, hogy minden rendbe került a szobámban. A ruha meg volt javítva, mintha nem is lett volna rajtam, nem voltak széthajigálva a cuccaim és minden könyv csoportos rendbe volt rendezve.

Nem akartam hinni a szememnek. Csak rám küldtek valami új inast? Elkezdtem kiabálni, mire többen is bejöttek a szobámba. Tök furcsa volt, mert mindenki ott állt az ajtóban és várta a fejleményeket.
Brian belépett a szobába azzal a hülye vigyorral az arcán.

-Jobban vagy már? -kérdezte vigyorogva
-Nem is voltam rosszul! -mondtam csodálkozva
-Akkor úgy látom, nem emlékszel semmire ami veled történt.
-Velem? Dehogyisnem! Mindenre emlékszem. Ittam egy keveset és kicsit becsiccsentettem, aztán táncoltunk és feljöttem a szobámba megjavítani a ruhát és elaludtam. Ennyi történt csupán... -magyaráztam neki

A többiek elkezdtek röhögni a háttérben és Brian arca sem volt komoly.

-Ezt csak álmodhattad Bell, mert nem történt semmi ilyen.
-Dehogyisnem! Ott táncoltunk a táncparkett közepén. -állítottam makacsul
-Épp készültél az italos pulthoz, amikor megbotlottál egy lépcsőfokban és beütötted a fejed egy asztal sarkába. Elájultál és csak most keltél fel. -mesélte a történteket
-Nem az nem lehet! De kivetted a poharat a kezemből én meg elmentem táncolni. -állítottam egyre inkább, mint akinek elment az esze
-Azt hiszem, jobb lesz, ha most hazamész és az otthoni környezetben kipihened magad!
-Mi? Tessék? De még csak pár napja jöttem! Nem akarok elmenni, mert akkor nem jöhetek vissza! Nem kényszeríthettek semmire!!
-De vissza jöhetsz, csak látogasd meg a szüleidet és barátaidat! Kapsz egy kis szabadságot tőlünk. Használd ki, mert ilyet nem sokan kapnak!
-Hát, rendben!

A sok tanuló egyhangúan ejtette le a követ a szívéről, ezt hallani is lehetett. Hatalmas sóhajtások hangzottak, olyan volt, mintha örülnének, hogy megszabadulnak tőlem.
Hamar összepakoltam néhány cuccot és elindultunk az állomásra. Helikopterrel vittek át San Diegoba és letettek az állomáson. Gyorsan fogtam egy taxit és bemondtam a címünket. Még hallottam, hogy a helikopterből kikiabált Brian, hogy azért vigyázzak magamra.
Végre odaértünk a házhoz. Minden normálisnak tűnt addig, ameddig be nem léptem a házba. Csupa rózsaszín és barack színű falak és bútorok, mint valami babaház. Senki nem volt otthon és fogalmam sem volt, hogy mi is lett a házunkkal.
Felmentem a szobába és még jobban meglepődtem. Gardróbbá lett átalakítva és az összes cuccom ki lett hajítva. Gondolom én. Különben hova tehették anyuék a dolgaimat?
Leszaladtam a lépcsőn, mert ajtó csapódását hallottam. Egy cicababa állított be felháborodottan és nyávogva. Azt hitte, betörtek hozzá.
Na várjunk csak! Hozzá? Hiszen ez a mi házunk, mit keres itt egy playboycsaj?!
Közölte velem a maga kis vékony hangján, hogy tévedek, ő ide költözött és nem lakott itt senki amikor ide jött.
Nem akartam hinni a fülemnek és a szememnek. De akkor hol vannak anyuék? Mi történhetett ezalatt a öt nap alatt, ameddig távol voltam?
A szőkeség kitessékelt a házából, én pedig nem tudtam, hogy mihez kezdjek.
Elmentem inkább a suliba, ahol legalább sok ismerős arc van.
Legalább Emilyre és Blairre számíthattam. Elmeséltem nekik mindent és megkérdeztem tőlük, hátha tudják, hogy hol lehetnek a szüleim.
Átadtak egy levelet, amit még anya írt a számomra és hagyták, hogy nyugodtan elolvassam.
Nem kellett volna egyedül hagyniuk...

13. rész

Határozott mozdulattal dobtam le a köpenyt magamról, le a vörös szőnyeggel fedett lépcsőre.

Nagy belépést szerettem volna, hát meg is történt. Mindenki csodált és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Lassan leértem a lépcsőről és odamentem megköszönni az igazgatónak a rendezvényt.
Pár szót szóltam a többiekhez a mikrofonba, de inkább átadtam a terepet a táncolni kívánóknak és a zenészeknek. Megnyitottam a rendezvényt és mindenki leállt táncolni. Páran odajöttek hozzám, hogy személyesen is kinyilvánítsák tetszésüket a ruha iránt és esetleg nyalizzanak egy kicsit. Semminél jobban nem utáltam a hamis barátokat. Ezért is volt nekem csak kettő a régi sulimban. Ők voltak az egyetlenek, akik soha nem csaptak be és mindig segítettek. És én teljesen elfelejtettem őket, nem is kerestem egyiküket sem. Csak most villantak meg a régi képek az együtt töltött szép időkről. De ők sem kerestek. Ez már csak holnap esik számításba. Inkább most az érkezésemre rendezett ünnepségre koncentrálok.
Ezt hamar eldöntöttem magamban, amikor Brian odalépett hozzám.

-Csodásan nézel ki! Ez a ruha! Nincs is rá szó... -gügyögte bénán, de mégis aranyosan
-Köszönöm szépen! -pirultam- Hogy hogy eljöttél? Rád nem számítottam.
-Mégis csak egy ünnepély... Meg a drága ük-ük-ük nagyapám kötelezte az iskolába járók eljövetelét. -világosított fel
-Szóval el sem jöttél volna, ha nem teszi kötelezővé! -sértődtem meg
-Ilyet nem mondtam. Akkor is eljöttem volna! -szedte ki magát a kalamajkából
-Sajnos ebben nem vagyok biztos... -inkább gyorsan leléptem mellőle

Nem engedte magát. Érezte, hogy megint valamit rosszul csinált. Vagyis inkább csináltunk, mert mindketten hibásak vagyunk minden esetben. Szóval követett.
Lépteim iránya az italos pulthoz vezetett. Töltöttem egy kis puncsot magamnak és mint aki nem ivott egy hónapig, gyorsan ledöntöttem az alkoholos kutyulmányt.
A körülöttem levők csak nézték, hogy mit is csinálok valójában, hiszen ez itt nem egy piaivó verseny.
Csak rettentően ideges és lelkiismeret furdalásos voltam az előbbi beszélgetés miatt. Mikor már az ötödik pohárral akartam elfogyasztani, odajött és kikapta a kezemből a kristálypoharat.

-Elhiszem, hogy azt akarod ünnepelni, hogy bekerültél ide és ez a te ünnepséged, de nem kellene leinnod magad a sárga földig! -parancsolt rám
-Nem teszem! Csak kicsit fel kell pörgetnem az életem! -mondtam neki kicsit szédülten
-Máris megtetted! Inkább felviszlek a szobádba, mielőtt valami nagyobb baj történne.
-Én nem akarok menni! Tombolni akarok a többiekkel! Gyere te is táncolj velem! -mondtam röhögve, igaz egy kicsit rá is tettem, mintha tényleg részeg lennék

Beráncigáltam a táncparkett közepére és elkezdtünk táncolni. Ahogy elnéztem, nem szívesen táncolt volna velem ebben az állapotban senki sem, de én akkor sem hagytam magam. Egyedül is tombolni kezdtem, hogy emlékezetes maradjon mindenki számára. Modernesítettem a ruhámon egy kicsit, mert a pillangó szárnyaknál, ami cikkelyekből áll, elszakítottam a varrásokat. Szóval rendesen fityegett rajtam a ruha és bele sem gondoltam, hogy mi lesz, ha meglátja a néni, hogy tönkretettem. Nem, ezt nem hagyhattam. Felsiettem a szobámba.

Észre sem vettem, hogy Brian utánam jött. Épp kezdtem volna levenni a ruhát, hogy megjavítsam, amikor megköszörülte a torkát, hogy észrevegyem. Tök gáz volt számomra.
Bejött. Nagy barna szemeivel bámult a szintén barna szemeimbe. Nem szerettem. Kezdtem gyűlölni az miatt, amiket tett. Eltaszított és én még mindig belé voltam zúgva. Nem érdekelt. Kitessékeltem az ajtón és elfordítottam a kulcsot az ajtóban.
Nem akartam vele beszélni, mert szégyelltem magam és amúgy is csak fejmosást kaptam volna tőle. Erre semmi kedvem nem volt.
Nekiálltam megjavítani a tönkretett ruhát...

12. rész

Reszketni kezdtem, hiszen a fogjuk voltam. Már senki nem tud segíteni rajtam.
Hirtelen furcsa hangokat hallottam. Egy hirtelen suhogást, majd emberek dőlését, ahogy koppannak a földön.
Brian volt az, eljött megmenteni. Mosolyogva néztem, ahogy ellöki az ellenséget és törtet előre, hozzám, hogy megmentsen. Rám nézett, majd folytatta az egyre közeledők ellökését. Végre ideért hozzám.
Vártam, hogy átöleljen, de hozzám sem szólt. Elkapta a karom és rángatni kezdett. Pont mint az álmomban. Csak most egy rózsalugas alá vitt el. Nem értettem mit is akar valójában.

-Már hozzám se szólsz? -kérdeztem
-Van róla fogalmad, hogy mibe keveredtél? Azt hitték valami idegen vagy és ha nem érek oda időbe akkor felhúztak volna nyársra. -hányta a szememre
-De én nem csináltam semmit. Csak előjöttek és letámadtak.
-Miért nem mentél be?
-Mert zárva volt az ajtó! Nem tudtam sehol sem bemenni!
-Akkor szólhattál volna nekem!
-Ha nem emlékeznél, úgy szaladtam el tőled, mert halálra rémítettél. De tudod mit? Örültem volna neki, ha nyársra fűznek. Legalább nem kellett volna tovább szenvednem! -kiabáltam
-Szenvedni? Tudod mit jelent ez a szó igazából? Nem tudod, hogy én mit élek át, ha melletted vagyok. Tudod milyen nehéz megtartóztatni magam attól, hogy ne kóstoljam meg a véred? Halvány lila gőzöd sem lehet róla, mert csak egy ember vagy!
-Szóval már az is baj, hogy élek?! Nyugi, hamar eltűnök az életedből! -elkaptam a kezem és elfutottam

Felmentem a szobába és csomagolni kezdtem. Már majdnem mindent becsomagoltam, amikor megjelent az igazgató úr és közölte velem, hogy nem mehetek sehová addig, ameddig el nem végzem az iskolát.
Szomorúan emlékeztem vissza a felvételi napjára. Azt mondták, már nincs vissza út. Tényleg nincs. Csomagolhattam ki, de nem hagyta szó nélkül a dolgokat az igazgató.

-Mi történt ami miatt el akarsz menni? Ugye nem az, amit meséltem neked?
-Azzal is kapcsolatos, meg Briannal is kapcsolatos... Én nem bírom ezt idegekkel igazgató úr! Nem hittem, hogy ilyen lesz a suli. Igazából semmi probléma nincs a tananyaggal, de sokkalta inkább az emberekkel. -panaszkodtam
-Nos Bell, mindent számításba véve, neked az a problémád, hogy túl magányos vagy. De egy-két naptól ne várd a csodát. Viszont van egy ötletem. Rendezvényt szervezünk azért, hogy ide jöttél és beavatunk a dolgokba. Így megfelelő lesz?
-Megtenné értem? -megfogtam a kezét- Hálásan köszönöm! Mikor lesz?
-Mikor? Mikor! Hát ma este! Egy ilyen dologgal nem szabad várni! Megyek is, kezdek készülődni és szólok a többieknek a rendezvényről. Te csak készülődj a nagy ünnepélyre.

Rögtön a nénikéhez szaladtam, most végre nyitva volt. Ezerrel kutattam a megfelelő ruhát, de nem találtam a nagyszabású rendezvényhez megfelelőt.
Tudom, kissé ruhamániásnak tűnök, de kell valami, ami jól mutat majd rajtam, ha Briannal táncolok. A néni odajött és elhívott magával. Az épület egy kisebb zugába mentünk, ami el volt különítve a helységtől. Elhúzta a függönyt és csak az állam koppanását lehetett hallani. Hiszen ez gyönyörű! Ez lesz a megfelelő! Nem győztem hálálkodni.
(Csak, hogy tudjátok, mire gondolok)

Úgy fogok kinézni, mint a pillangók királynője. Alig vártam, hogy beléphessek majd a bálterembe és mindenki engem csodáljon.
Az információ-teli napok miatt teljesen megfelejtkeztem Alphonsoról, az inasomról. Gyorsan lementem a recepcióra és bejelentettem a molesztálását. Közölték velem, hogy már Brian bejelentette és kirúgták, többé nem árthat nekem.
Csillogó szemekkel hallgattam, mert már tudtam, hogy fontos vagyok a számára. Nem is nagyon érdekelt a többi szöveg, amit mondott, csak RÁ koncentráltam.

Végre eljött az idő, felvettem a ruhát, a gyönyörű rubin magassarkúval, felkontyoltam a hajam, beletettem a kis koronát, felvettem az ékszereket és a ruhához járó nagy köpenyt. Felmentem a lépcsős páholyhoz, hogyha majd szólítanak, a lépcsőről tudjak lemenni. Mindenki itt volt, kivéve Briant. Pedig már csak arra vártam, hogy ő is megérkezzen.
Végre az igazgató is színre lépett és mellette jött Brian is. Megkezdte a köszönőbeszédet és bejelentett. Lassú és kimért léptekkel jöttem le a lépcsőről, csak azt lehetett hallani lentről, hogy mindenki a ruhámat csodálja. Senki nem vett levegőt ebben a pillanatban...

11. rész

-Megígérem, hogy hallgatok! Tőlem nem tudja meg senki a történetet!
-Ajánlom is. Borzasztó nagy bajba keverhetnéd magad és minket is.
-Csak még egy kérdés! Az itteni diákok is vámpírok? És hol vannak Brian szülei és azok szülei?
-Nem! Csak beléjük neveltünk egy tartást. Nos ők mind meghaltak fiatal korukban. Egy pusztító pusztít minket, mindenkinek vannak ellenségei. Csak Brian maradt fenn az utókor számára vámpírként és csak én vérfarkasként.
-Szóval akit megharap vagy eszik belőle az nem változik át?
-Nem tudom. De hagy pihenni kérlek, mert kénytelen leszek cselekedni, ha nem hagysz magamra! -förmedt rám pont úgy, mint ahogyan Brian szokott.
-Igen is, értettem, már itt sem vagyok, bocsánat, jó éjszakát, viszont látásra! -soroltam illedelmesen

Mindenféleképpen meg kellett keresnem Briant. Nem volt a szobájában. Egyik teremben sem találtam. Kimentem a kertbe. Tényleg volt egy labirintus az iskola udvarában.
Már tudtam, hogy ott lesz. Hamar megtaláltam a közepét, de a szökőkút nem működött és nem volt ott senki. Feladtam. Miért nem járok szerencsésen az életben? Kérdeztem magamtól. Leültem a szökőkút szélére, s pityeregtem egy keveset. Léptek, majd egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

-Te meg mit keresel itt? -ismét ez volt a kérdés
-Idejöttem, mert téged kerestelek.
-Engem? Mit akarsz már megint tőlem? -először meglepődött, majd goromba volt
-Tudok mindent, tudom, hogy miért tartod távol magad tőlem. Miért nem mondtad el?
-Honnan tudtad meg? Hogyan mondhattam volna el, amikor hétpecsétes titok volt?
-Az ük-ük-ük nagyapád mondta el nekem. Kb 20 perccel ezelőtt.
-Hogy szedted ki belőle? És mit tudsz?
-Nem sok kellett hozzá. Már kezdtem sejteni dolgokat, a te vonaladon indultam el. -ekkor közelebb léptem hozzá- Túl feltűnően viselkedtél velem.
-Feltűnően? Te voltál túl kirívó. Amikor nekem ütköztél a lépcsőfordulóban. Két csurkába fonott haj, csini rövidnaci, lila tornacsukával amiben színes cipőfűző virított. Tudtam, hogy egyéniség vagy. Aztán a lépcsőnél a talpraesettséged. Bárhogy is szerettem volna, nem tudtalak távol tartani az iskolától. Utána beléptél abban a gyönyörű ruhában a bálterembe és tényleg levettél a lábamról. A többi már csak hab volt a tortán.
-Hogy mi? Te érzel valamit irántam? -egyre közelebb voltunk egymáshoz
-Dehogy is! -távolodott el- Hogyan képzelted te ezt? -tagadta
-Csak te mondtad, hogy levettelek a lábadról! -léptem ismét közelebb
-Bell ezt most itt hagyjuk abba! Téged minden csábít bennem. Az arcom, a hangom, még az illatom is.
-Én nem félek tőled! Bízom benned és nem akarlak elveszíteni!
-Értesd meg, nem lehetünk jóba. Ha valami bajod esne, nem bocsájtanám meg magamnak soha sem!
-Mi bajom eshetne? Már megmondtam, hogy tudok vigyázni magamra!
-Sok minden bánthat téged. Jómagam is.
-Te? Hogyan tudnál bántani?
-Azért voltam veled olyan furcsa, mert nehezen tudtam megállni, hogy ne bántsalak. Az illatod, olyan számomra, mint a drog. Mint a saját ínyem szerint kevert heroin. Távol kell maradnod tőlem, hogy ne történjen tragédia!
-De én nem félek tőled. Tudom, hogy nem tudnál bántani!

Ekkor hirtelen közelebb jött és rám ijesztett. Annyira megijedtem, hogy elkezdtem szaladni ki a labirintusból, mindegy, hogy hova jutottam, csak távol legyek Briantól. Mikor nagy nehezen kitaláltam, be akartam menni, de zárva voltak az ajtók. Ma kint éjszakázom.
Eszembe jutott a nénike és a ruhaosztály. Kopogtattam az ajtón, de senki nem nyitott ajtót. Benne volt az utolsó reményem, de nem jött. Kerestem egy nyugodtabb padot és nyugovóra tértem.
A sok információtól nem tudtam elaludni, és féltem a tudattól, hogy Brian olyannyira el akar ijeszteni, hogy képes rám támadni. Nem hagyom, hogy eltaszítson magától. Nem közömbös a számomra és nem akarom, hogy ez megváltozzon.
Egyre hidegebb volt, de már kezdett hajnalodni.
A bokorból hirtelen zajt hallottam és egyre hangosabb volt. Emberek kezdtek körülvenni és egyre csak közelebb jöttek. Féltem. Teljesen bekerítettek, még menekülni sem tudok. De hátha ez csak egy álom! Hátha minden csak álom volt és tévedtem. Próbáltam felébredni, de nem sikerült. Ez sajnos a valóság volt. Zombiknak tűnő emberek közeledtek, azok, akik délután tartottak itt gyűlést. Ugyan az a piros ruha fekete díszítéssel. Ugyan azok a fegyverek, melyek akkor is rám támadtak. Megláttam egy rést a kör egyik oldalán, megpróbáltam gyorsan elmenekülni, de nem sikerült. Elkaptak. Jajj, most mi lesz??

10. rész

Remek! Megint kezdhetem előröl a kapcsolatuk megteremtését.
De vajon miért nem enged közel magához? Talán már van valakije? Á, azt nem hiszem! Akkor nem lenne az az érdekes csillogás a szemében.
Elkéredzkedtem hamarabb a tanárnőtől, aki persze nem örült neki, de mivel úgysem volt párom, nem tudtam volna megtanulni a táncot.
Felmentem a szobámba, magamra zártam az ajtót és lefeküdtem aludni.
Érdekes álmom volt. Azt álmodtam, hogy Brian bejött a szobámba és nézte, ahogy alszom. Erre a gondolatra felriadtam és láttam, hogy valaki a sötétből néz engem. Felkapcsoltam a villanyt, de már nem volt ott. Végül is csak képzelhettem. Nem csoda, ezután az álom után...

Mikor végre vissza aludtam, folytatódott az álom. Még soha nem folytatódott egy álmom sem felriadásom után, de ez megint olyan volt, mintha tényleg megtörténne.
Odajött az ágyamhoz és felkeltett. Kivitt az iskola kertjébe, egy labirintusba, és otthagyott. Nem tudtam merre menjek, azt hittem, soha nem kerülök ki a növények fogságából.
(Illusztrálom)
Addig szaladtam a sorok között, míg a közepéhez nem értem. Egy gyönyörű szökőkút volt a közepén és ott várt rám Brian is.
Nem értettem, hogy mit akar tőlem. Kedves volt és egyre közelített. Megcsókolt, majd lassan a nyakamat kezdte el csókolgatni. Eljött a megfelelő idő, telihold, éjfél és hirtelen sötét lett.
Megint felriadtam az álmomból.
Ebből csak azt tudtam levenni, hogy Brian vámpír. Így megérthető, hogy miért akarja magát távol tartani tőlem.
De miket is beszélek?! Ez tök hülyeség! Megbabonázott a Twilight és biztosan azért gondolom ezeket állandóan. Valami van velem. Nem lehetségesek ezek, hiszen vámpírok nem léteznek.
De ott az a lábjegyzet az egyik könyvben... Meg az a gyűlés is a bokroknál... Minden furcsaság arra utal, hogy mások, mint én és nem jó értelemben... Nem tudtam aludni, felkerestem az igazgatót. Érdekes módon még sokan fenn voltak a suliban. Biztosan ők sem tudnak aludni.
Sok időbe telt, mire megtaláltam az igazgató urat. Nem akart fogadni, de egy két kulcsszó után rögvest fogadott. Kérdezte, hogy honnan tudok mindezekről és kénytelen voltam hazudni is, hogy elérjem, hogy mindent elmondjon.

-Egy két könyvemben olvastam, aztán kérdezősködtem egy kicsit és összeállt a kép.
-Nos Izabella, ha már így rájöttél, elmondom a történetet. Minden kiskoromban kezdődött, amikor egy vérfarkas megharapott. Először nem történt semmi, csak egy nagy vörös folt keletkezett a karomon. Végigjártam az iskolákat, de a folt még mindig rajtam maradt. Nem tudtam mire vélni a dolgokat, de nem foglalkoztam vele. Mindig gondosan bekötöttem, hogy ne láthassa senki. 26 éves koromban érdekes telihold jelenség volt, ami csak 200 évente jön elő és pont kinn voltam az erdőben túrázni a barátaimmal. Az éjszaka folyamán többször is hallottuk a farkasok üvöltését. Aztán a barátaim csak arra lettek figyelmesek, hogy eltűntem. A farkasok elvittek, mert érezték rajtam a vérfarkas szagot.
-És nem történt semmi baja? -kérdeztem kerekre nyitott szemekkel
-Nem. Érdekes módon, semmi nem történt. Egy sziklával teli helyre cipeltek, rátettek egy nagy kerek kőre, ami egy kialudt vulkán közepében lehetett, körbeálltak és elkezdtek vonyítani. A hold a kráter fölé került, és aztán a farkasok elmentek, engem pedig eszméletlenül találtak meg a barátaim másnap délután.
Napokig eszméletlenül feküdtem a kórház egyik termében, mindenféle gépekre rákötve. Nem tudtak semmit kezdeni velem, minden kísérletnek alávetettek, de egyik sem hatott rám. Már kezdték azt hinni, hogy más vagyok, mint a többiek. És igazuk is volt.
-Hogy érti, hogy más?
-Nos, leányom, 3 hónap kóma után újholdkor kikeltem az ágyból és kiugrottam az ablakon. 4 emeletet zuhantam, de semmi bajom nem lett. Érzékeim visszahívtak oda, ahol történt velem valami. Egy farkas szerű szörnyeteg vált belőlem és lementem a városba "falatozni".
-Azt akarja mondani, hogy embereket evett?
-Igen, de semmi bajuk nem lett tőle... Visszanőtt a bőrük és ezt egy időben fiatalító kúrának is használták az orvosok. Elfogtak és gyógyászati célra hasznosítottak. De megszöktem ide, családot alapítottam, felépítettem a legsikeresebb iskolát és most itt vagyok 491 évesen és nem tudom, mikor fogok meghalni.
-Azért ez egy kicsit bizarr és hihetetlen. -nem akartam elhinni a mesét, amit a bácsika mondott- És Brian is vérfarkas?
-Az ük-ük-ük unokám? Nem. Ő vámpír. Az évek során keveredett a vérfarkas az emberrel és új fajt hozott létre. A vámpírokat. Na de elég legyen a kérdésekből, erről neked nem lenne szabad tudnod, de kénytelen voltam elmondani, mivel rájöttél a dolgokra. Remélem nem beszélsz majd erről senkinek, mert csak magad sodorhatod bajba!

9. rész

Furcsa gyűlést tartottak és mindenki fekete-vörösben volt. Mint valami barokk kori vámpírgyűlésen.
Bizonyára meghallhattak, mert kettő embert körbeküldtek a területen.
Még jó, hogy elszaladtam, és nem az őket körülvevő bokorban bújtam el, mert hegyes dárdákkal kezdték szurkálni a bokrokat.
Én nem megyek vissza oda! Inkább nem érdekel. Képesek lennének másra rátámadni... Azért ez durva.

Gyorsan visszamentem a szobába, felvettem a ruhát, a cipőt és az ékszereket és nekiálltam gyakorolni. Annyira gyakoroltam, hogy észre sem vettem, hogy Alphonso áll az ajtóban.
Nagyon vigyorgott. Biztos tök gázul táncoltam.
Kérdőre vontam, hogy mégis mi a fenéért jött fel, ha nem is hívtam.
Bevetette a "csábító" mosolyát és megvillantotta a fehérített fogát. Szánalmas. Egy igazi bájgúnár, és ha nem száll le rólam, kénytelen leszek cselekedni.
Megkérdeztem tőle, hogy mit tud a suliról, de nem nagyon tudott segíteni. Hiszen ez a második éve, totál tudja a szitukat...
Sokkalta jobban érdekelte az, hogy mi van a ruhám alatt, mint az, hogy én mit szeretnék.
Megfogta a kezem és felkért egy táncra. Oké, egy tánc még belefér. Nem történhet semmi baj, mégis baljós érzéseim voltak.
Addig táncoltunk, míg az ajtóhoz nem értünk, majd egy lendülettel becsukta és mivel a kulcs benne volt a zárba, rá is forgatott egyet. Éreztem, hogy nem jó dologra készül. Egyre csak közeledett. Nem akartam, hogy bántson, hiszen egy pszichopatától minden kitelik, így gyorsan lesmároltam, hogy odatoljon az ajtóhoz. Gyorsan kinyitottam az ajtót és lerohantam a hosszú lépcsőn.
Útközben nekiütköztem pár embernek, végül a lépcsőfordulóban ráestem Brianra.
Tök cikinek tartottam, hiszen egy csapzott díszruhás őrült csaj szaladgál a lépcsőn és lök fel mindenkit. De a dolgok okát senki nem tudta.
Brian érezte, hogy valami nincs rendben, ezért meg is kérdezte tőlem.

-Minden rendben van? Mert úgy nézel ki, mit aki valami elől menekül.
-Most már rendben van, de az asszisztensem rám mászott. Hol lehet elintézni, hogy kirúgják és hogy ne legyen inasom? -néztem rá segélykérő tekintettel.
Eközben Alphonso utolért és Brian egy határozott mozdulattal kiütötte.
-Látom tényleg igazat mondasz, segítek neked, hogy eltüntessünk ezt a pacákot, de egyszerűbb lenne, ha te mennél el. -szemei olyan csábítóak voltak és olyan szívesen megcsókoltam volna, de nem lehetett.
-Köszönöm! Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nem megyek sehová. Ha akarnék sem mehetnék vissza, mert évet kellene ismételnem, amire nincs pénzük a szüleimnek.
-Igen is! Értettem! -viccelődött- Akkor kénytelen leszek és megszoklak! -vigyorgott
-Az jó lesz! -vigyorogtam vissza és elindultunk tánc órára, otthagyva Alphonsot a földön.

Mivel jócskán lemaradtunk az elejéről, kénytelenek voltunk az orosz akcentusú tanár prédikációját végighallgatni. De nem volt probléma. Brian neve hallatán megnyugodott és megmutatta, hogy mit vettünk eddig.
Már nem utált annyira, mint eddig, és vigyorgott, mint a vadalma. Nem is kellett szólnunk ahhoz, hogy tudjuk, mire gondol a másik.
Megdicsérte a ruhámat meg azt mondta, hogy gyönyörű vagyok. Nem is akartam elhinni ezeket a szavakat.
Egészen belepirulhattam, mert azt is megjegyezte, hogy nagyon örülhetek a dicséretnek...

-Mi változtatta meg a viselkedésed velem kapcsolatba? -kérdeztem tőle
-Hát lássuk csak: elütöttél a lépcsőfordulóban, átestél rajtam és biztos beüthettem a fejem... -magyarázta
-Persze! Beüthetted a fejed... -hitetlenkedtem- Sokkal inkább szerintem örülsz, hogy megvédhettél attól a baromtól.
-Én? Dehogy is! Nem érdekel, hogy mi van veled, felőlem el is rabolhatott volna. -változott meg hirtelen
-Akkor miért féltesz? Miért segítesz Alphonso eltüntetéseben? Miért mondtad tegnap azt hogy féltesz, ha nem érdekel, hogy mi van velem? -vágtam hozzá a kérdéseimet
-Igaz! Ebből most nem tudom kihúzni magam. Bevallom, igen is féltelek, de távol kell tartanom magam tőled, mielőtt túl késő lesz...
-Túl késő? Mihez lesz túl késő Brian? Válaszolj!
-Semmi, semmihez! Sajnálom! -otthagyott egyedül, pár nélkül a táncórán és kirohant a teremből.
(A ruhám most így nézett ki)

8. rész

Felfutottam a szobába, közben a könnyes szemeimmel küszködtem.
Most már ideje volt annak, hogy utána járjak a dolgoknak. Nem tétlenkedhetek többé. Holnaptól el is kezdem a nyomozást.
Lecibáltam magamról a kényelmetlen, de tökéletes ruhát és behuppantam az ágyba.
Nehezen aludtam csak el, mert az járt a fejemben, amit Brian mondott. Mi az, hogy majd időben megtudom? Mit jelenthet ez? Annyi kérdés van, amire nem tudom a választ. De holnaptól minden másképp lesz! Nem hagyom magam a homályban. Mindent kiderítek, még az életem árán is.

Másnap reggel neki is fogtam a dolgoknak. Elővettem egy jegyzetfüzet szerűséget, rácsatoltam egy tollat, kiválasztottam a megfelelő öltözéket és elindultam a  nénihez a ruha szektorhoz.
Zárva volt. Nyitás egy órakor.
Hát persze! Suli idő van, ezért nincs nyitva... Addig nem is nyomozhatok, ameddig le nem telt a suli idő. Órán is megtudhatok sok mindent.
Ránéztem az órámra, már megint késésben voltam. Valahogy az időérzékem nem működik jól... Ezt az etikett tanár is megjegyezte, amikor beértem a terembe.
Kifogásként azt mondtam neki, hogy nem tudtam, hova jöjjek, mert új vagyok. Persze ezt mindenki tudta. Kétségbe esetten ültem le az üres padba.
Tánc, etikett, dráma, egy híres embernek ilyen dolgokat is tudnia kell? Nem hittem volna, hogy szükséges az angol keringő vagy a helyes étkezés egy rocksztárnak...

Mindenki olyan furcsa volt velem. Egész nap néztek, de nem szóltak hozzám. Különállónak tekintettek, ami nem volt jó érzés. Már ezt is furcsállottam, hiszen nem is ismernek és semmit nem tettem, hogy ennyire gyűlöljön mindenki. A tanárok is. Sorban engem szívattak, mintha más lennék, mint ők és nem tartoznék oda, ahova ők tartoznak valójában.Kezdtem még jobban gyanakodni.

Alig vártam, hogy vége legyen a hét órának és bemehessek a nénihez a ruhaosztályra.
Fárasztó egyensúlyozás közben énekelni vagy éneklés közben szaltózni... De nem számított. Csak egy cél lebegett a szemem előtt, kideríteni, hogy mi folyik itt. Azért a nénihez mentem segítségért, mert ő volt az egyetlen aki kedvesen bánt velem. Ja, jut eszembe, Alpachino vagy hogy is hívják is kedveskedett. Alphonso...ilyen hülye nevet!

Utolsó óráról is csöngettek, mire közölte a tanár, hogy ma délután is lesz táncpróba öt órakor és valamilyen könnyedebb ruhába menjünk most. Végül is nem gond, úgyis mennem kell valamilyen könnyedebb ruháért, így tényleg ki tudom faggatni feltűnés nélkül a nénit. Remek gondolatok jártak a fejemben és gyors akartam lenni, hogy ne keljen másra várnom a ruhaosztálynál.

A néni kedvesen fogadott és megtudtam a nevét is. Elsa Petterson-nak hívják és már 68 éve dolgozik ebben az iskolában. Mindent tud az iskola keletkezéséről, történetéről és fontosságáról.
Sok információt megtudtam kedvessége által, de még mindig nem tudtam milyen úton induljak el.

-Vigyázz kicsilány! Ezek a tanárok igazi zsiványok! Valamelyik az ember gondolataiban is tud olvasni. Csak óvatosan a gondolataiddal! A személyzet is furcsán viselkedik néha. Soha nem értettem miért tartanak engem itt elzárva egész nap, de már nem is fogom megérteni. Aranyoskám, egyet ígérj meg! Vigyázz magadra és ne hagyd, hogy felszipolyozzanak.
A legtöbb diák azért olyan bunkó, mert velük már megtörtént.
-Felszipolyozzanak? Hogy érti ezt?
-Felemésztenek. Már csak az ő parancsuk s tanításuk fontos a számodra és nem tudsz önállóan gondolkodni. Minden nap négy órakor eltűnnek és csak a táncórán jönnek vissza, de nem tudom mit is művelhetnek.
-Hiszen ez szörnyű. Ha megbízhatok a néniben, én azért jöttem ide, hogy kiderítsem a dolgokat, de félek, nem fog menni, mert túl gyenge vagyok én ehhez.
-Jaj aranyoskám! Hogy mondhatnám el bárkinek is, ha csak veled beszélgetek? Járj szerencsével, én is megpróbálok kideríteni dolgokat.

Beszélgetésünk közben ruhákat válogattam, milyen is lehet a megfelelő ruha?!
Könnyedebb, mint az előző ruha, akkor az csak rövidebb lehet, kevesebb fodorral. Úgy is megtalálom az igazit, csak várni kell és keresni.
A néni most is ezer örömmel segített, de most hamarabb végeztünk mint tegnap.

-Köszönöm szépen a segítségeket! Nagyon hálás vagyok, holnap is bejövök.
-Nincs mit picilány, ez a dolgom, örülök, hogy segíthettem!

Felmentem a szobába, gyorsan megcsináltam a leckéket, bepakoltam holnapra és lementem a többiekhez, hogy meglessem mit csinálnak.
Mikor megláttam őket, leesett az állam. Mindenre gondoltam, csak erre nem...

7. rész

-Most már elmehetsz! És kérlek ne lógj mindig a nyakamon, szükségem van a szabadságra!
-Szabadságra? Itt? De ahogy gondolja! -ezzel sarkon fordult és otthagyott a szobában.

Még csak egy óra lehetett, de én már alig vártam, hogy felpróbálhassak valamilyen szép ruhát. Le is mentem oda, ahova Alphonso mutatott.
Egy egész csoda tárult a szemem elé. Ruhák több ezre sorakozott előttem és egyik csodásabb volt a másiknál.
Nem is tudom, hol kezdjem! Mindegyik olyan gyönyörű.
Volt ott egy nagyon aranyos és segítőkész nénike. Mindenben segített nekem. Kisebb méret kell, nem áll jól, nem megfelelő a tánchoz, stb...
Végül megtaláltam a megfelelő ruhát, nem egy szokásos báli ruhát, hanem egy kicsit átszabott stilizált ruci volt az.
Rózsaszín, elől rövidebb hátul hosszabb fazon, egy kis koronácskával és csillogós magassarkúval. Nyakláncot is kaptam a nénitől.
Megköszöntem és rohantam a szobámba, mert annyi ruhát próbáltam fel, hogy teljesen elment vele az idő. (Valami ilyesmi a ruha, mint a képen! Csak, hogy el tudjátok képzelni!)

Nemsokára öt óra és fogalmam sem volt, hogy hol van a bálterem. Megint csak Alphonso segítségére volt szükségem. Gyorsan eligazított, miután megjegyezte, hogy gyönyörűen nézek ki. Nem jött be nekem, de nem akartam megbántani azzal, hogy közlöm vele, más iránt érdeklődöm. Majd megtudja később...

Mikor beléptem a bálterembe, már mindenki ott volt, gyorsan odaálltam az utolsó sráchoz és megkezdtük a próbát. Ekkor vettem észre, hogy azzal táncolok, akivel nem kellene. Az utóbbi szóváltásunk után nem is beszéltünk. Most sem örült, hogy láthat engem. Nem szólt. Rám nézett, aztán le a földre és föl sem nézett a tánc végéig, akkor is csak a tanárra. Már majdnem elfutottam szégyenemben. Ennyire ronda lennék, vagy mi a baja velem? Pedig minden porcikám érte eped. Hogy vonzhat engem ennyire egy ilyen bunkó személyiség? Hiszen nem is ismerem. Hosszas gondolkodásom alatt csak annyit hallottam, hogy a nevemen szólítanak, mert nem figyeltem a tanárnőre. Felnéztem, a többiek bambán néztek rám, a tanárnő pedig csak ennyit mondott:

-Ha úgy érzi, nincs kész erre az iskolára, akkor miért jelentkezett?
-Nem érzem úgy, csak kicsit elbambultam. Nagyon sajnálom, többé nem fordul elő! -mentegettem hirtelen magam
-Rendben van! Állj vissza a partneredhez és vegyük át az angolkeringőt! -mondta kimérten

Még mindig nem szólt hozzám, de már huzamosabb ideig néztünk egymás szemébe.

-Miért nem szólsz hozzám? -törtem meg a csendet
-Én? Jól tudod, hogy haragszom rád azért, mert idejöttél. Nem lett volna szabad újra találkoznunk, ráadásul most még te vagy a táncpárom is, ami azt jelenti, hogy az elkövetkező években is te leszel a párom. -förmedt rám
-Ó ez remek! Szétvet a nagy öröm! Egy bunkó sráccal fogok táncolni. Aki utál, de nem tudom, miért. -mondtam félvállról
-Nem utállak, csak nem szeretném, hogy itt bajod essen!
-Bajom? Mi bajom eshetne? Elüt egy tehén? Vagy mi?
-Majd egyszer megérted, hogy mire gondolok, de ahhoz várnod kell még!

Végre vége lett a táncórának, már alig vártam, hogy visszamenjek a szobába, levegyem ezt a göncöt és lefeküdjek hisztizni egy kicsit. Felszaladtam a hosszú lépcsőn, de Brian még utánam kiáltotta, hogy: -De azért sajnálom!!

6. rész

Bezártam magamra az ajtót, aztán nekiálltam átnézegetni a könyvkupacot, amit a recepción kaptam.
Koszos és régi könyvek voltak, néhány helyen el is volt szakadva de még olvasható volt. Próbáltam a barnás papírra írott jegyzeteket elolvasni és eléggé ledöbbentem, amikor sikerült összeraknom a betűket.
Vámpírok, vérfarkasok, koboldok, gyilkolók... Talán tényleg igazam lett volna? Mások, mint én?
Na jó, hagyjuk ezeket a beteg gondolatokat, biztos csak ezekről a lényekről tanultak. Agytekervényeim mozgatása közben hangos kopogtatás érte a fülemet.
Próbált benyitni, de nem tudott, hiszen zárva volt az ajtó.

-Izabella Greens kisasszony! Benn van? Kérem, fáradjon az étkezőbe! -kiabált az ajtó mögül
-Igen, nyitom!
-Hűha! -motyogta, mikor kinyitottam az ajtót
rávigyorogtam, majd közöltem vele, hogy nem tudom hol van az étkező.
-Majd elkísérem! Kérem kövessen!
-Várjon! Még nem is tudom a nevét!
-Szólítson csak Alphonsonak! Én leszek a személyi asszisztensed! Ha bármiben segíthetek, csak szólj! -vigyorgott bambán
-Áh, már értem! :) Köszönök mindent! Majd szólok, ha kellene valami!

Végre beértünk az ebédlőbe. Már farkas éhes voltam, nem csoda, hiszen nem ettem semmilyen rendes ételt már négy napja. Alig vártam, hogy vehessek az ételekből.
Egy suliban általában nem szokott jó kaja lenni, de itt úgy éreztem magam, mintha valami hercegnő lennék. Hosszú asztalon szolgálták fel a finomabbnál finomabb sülteket és mindenféle finomságot.
Az embernek a nyála is kicsordul ezek hallatán, hát ha még maga előtt is látja, abszolút nyáladzani kezd.
Így voltam én is. Alig vártam, hogy neki eshessek a sok finomságnak, amikor hirtelen bejött a többi tanuló is. Már vártam őket, mert furcsállottam, hogy még egyikükkel sem találkoztam.
Mikor végre nekikezdhettem a kajálásnak, az inasom, vagy asszisztensem vagy minek mondható megakadályozta. Itt csak illedelmesen, késsel villával lehet enni.
Na jó! Tényleg olyan, mint valami hercegnőképző iskola. Ez nekem sok. Olyan éhes vagyok. Nem nagyon érdekelt, hogy mit gondolnak, a késsel gyorsan szétnyestem a húst és a villával két pofára tömtem az ételt.
Ennek érthetőnek kell lennie, hiszen nem adtak kaját négy napig!
Mikor végeztem a főfogással, jöttek a desszertek.
Fagylalttal kezdtük, aztán egy kis csokitorta követte, végül egy hatalmas banánshake tulajdonosai lehettünk. Még esernyő, pálmafa és kacskaringós szívószál is volt benne.

Annyira jól laktam, hogy úgy éreztem, szétpukkanok és legalább öt kilóval lettem gazdagabb.
Alphonso csak annyit mondott, hogy úgy is lemozgom egy nap alatt. Különös. Honnan tudta, hogy arra gondolok, hogy mennyit hízhattam? Valami nem tetszik itt nekem! És ki kell derítenem, mi történik itt.
Alphonso felkísért a szobámba és közöltem vele, hogy távozzon, mert nincs szükség már rá. Jó, ha az embernek van valamilyen segítője, de ha az állandóan a nyakadon lóg, nem olyan élvezetes... (Kivéve, ha kavarsz vele...)

Folytattam a könyvek bújását, nem is gondoltam arra, hogy össze kellene barátkozni a többiekkel. Ott volt az egész délután, öt órától pedig táncóra volt a bálteremben.
Mit vegyek fel egy táncórára? Csak kellett Alphonso segítsége. Felhívattam, majd megkérdeztem, mi is a teendő.
Jobbra mutatott, az ablakon túli kis épületbe.
-Az ott a ruhaterem. Megtalálsz mindent, ami kell és elhozhatod. Nem kell érte fizetni, ha ez lenne a következő kérdésed!
-Köszönöm! -vigyorogtam rá, már megint eltalálta, hogy mit akartam kérdezni. Kezdett nagyon félelmetessé válni az egész.